Anyuék milliószor elmesélték már, hogy mikor kicsi voltam és elestem, sosem azért sírtam, mert fájt, vagy mert ömlött a vér a térdemből, hanem azért, mert piszkos lett a ruhám... Anyu, jelentem, most nem sírtam! :-)
Utálok futni! Ezen sajnos nincs mit szépíteni, utálok... Három éve már nekiveselkedtem, de kb az ötödik alkalom után alábbhagyott a lelkesedés, és annyiban is maradt az egész. Pedig még a nyaralásra is vittem magammal futócipőt, gondolván, hogy majd milyen romantikus és lélekemelő lesz a kelő nap sugaraiban a tengerparton futni. Hát tengerpart meg napsugár az volt, csak éppen a futócipőm nem került semmiféle kapcsolatba a tengerparti homokkal...
Az idén januárban ismét kacérkodtam a gondolattal, mert hát „a mozgás kell, jót tesz a testnek és a léleknek, elűzi a téli depressziómat, meg amúgy is mindjárt 33 leszek, mikor, ha nem most?!” Beszereztem egy frankó kis téli futógatyát, egy kifogás pipa!
Ismerve magam, azért tisztában voltam vele, hogy ha nem lebeg valami cél a szemem előtt, valószínűleg megint hamar alább hagy a lelkesedés, úgyhogy január 30-án döntöttem, elindulok a Spartan Race áprilisi, visegrádi versenyén. Egy ilyen versenyen való elindulás egyébként már egy ideje tervben volt, „majd akkor, ha…” De az a „ha” pillanat még mindig nem következett be az életemben, szóval erre nem várhattam tovább. Hogy ne legyen hátraarc, rögtön be is fizettem a nevezési díjat, másnap kezdtük az edzéseket. Első alkalommal 5,7 kilométer futás, belehaltam! Viszont a két nappal későbbi izomlázért cserébe, fittnek és jókedvűnek éreztem magam, ez azért elég jó érzés volt! Persze, kb egy hétig! Fájdalom, fáradtság, boka-rándítás, megfázás, szél és hideg együttes erővel próbált eltántorítani a céltól.
Ahogy közeledett a verseny napja, egyre inkább elbizonytalanodtam, hogy képes leszek-e én erre… De képes voltam!!!
